
Először a valóvilág rész:
ma más sokkal, de sokkal jobban vagyok! Az egész délelőttöt a hiperaktivitásomnak áldoztam, tettem-vettem a lakásban. Nem, ma nem olvastam. Viszont gondolkoztam.
Bűntudatom van, hogy igent mondtam, közben holnap megint állásinterjúra megyek. Asszem szar alak vagyok... Ha önigazolást kell kreálnom, abban menő vagyok, de inkább valami igazi felmentést akarok találni.
Az autóban ülős melóra vásároltam egy csomó könyvet, egy antikváriumban. Még nem végeztem az összessel, úgyhogy tegnap volt mihez nyúlnom, hogy gyorsabban teljék az idő.
Ez pedig egy francia író, Francois (a „c” betűnek van lent egy kis vesszője) Mauriac Viperafészek című novelláskötete volt. Mivel még mindig nincs itthon net, ezért fellapoztam A XX. század külföldi írói c. kötetet, mivel fogalmam sem volt, kicsoda ez az ember. Kiderült, hogy egy Nobel-díjas művész, aki szépirodalmi alkotásaiban a gazdag, katolikus polgárság hazug és álszent világát szedi ízekre. Mauriac mestere a környezetrajznak, a hangulatfestésnek, a jellemábrázolásnak, a „rejtett indítékok sejtetésének”. Ugye, hogy internet nélkül is képbe lehet kerülni seperc alatt?
Ütős történet volt rögtön az első, az Anyaisten (jó cím).
Egy a fiát még 50 éves korában is uralni akaró édesanyáról szól, aki attól sem riad vissza, hogy fiatal menyét a halálba segítse. Persze visszanyal a fagyi az öreglánynak, mert a halállal éppenséggel nem visszakapja a fiát, hanem teljesen elveszíti. És egy halott emlékével egy élő nem nagyon tud megküzdeni...
Ezt a banya is belátja, ennek a felismerésnek lesz a betege. Ez illetve a fia elvesztése feletti bánat lesz halálának okozója.
A fiú egyedül marad a hatalmas házban, ahol folyton szellemekkel birkózik, miközben szolgálójának családja szépen beveszi magát a falak közé. Egy esős éjszaka ráébred, magányos öregember lett, aki mellett elszaladt az élet, most már túl késő, hogy bármit is tegyen ellene. Egyedül maradt, s magányában csupán a kínzó gondolatok és az idegen neszek a társai.
Ez elég depisnek tűnik, de annyira nem vészes.
A Viperafészek című, ami igazán megrázott. Ezt formailag olyan, mint egy napló. Egy 68 éves férfi vallomása a feleségének. Évtizedekig tervezte, hogy ezzel fog búcsúzni az asszonytól, akit gyűlöl, s aki – elmondása szerint -viszont gyűlöli őt.
„
Esztendőkön át újra meg újra elgondoltam magamban ezt a levelet, s álmatlan éjszakáimon mindig úgy képzeltem el, amint a fiókban fehérlik egy üres páncélrekeszben, ahol semmi semmi egyéb nincs, csak ez a majdnem fél évszázadon át forralt bosszú.”Szerelemként indult pedig. A kishitű, viszont gazdag parasztszármazású fiú, és neves, ámde kevéssé pénzes család, szépséges, vallásos lányának románca volt. A frigy a józan gondolkodású paraszt édesanya véleménye ellenére megköttetett. A kezdetei boldogság hamar elillant, mivel a fiatalasszony egyik éjszaka őszinteségi rohamában bevallja, volt már menyasszony, s halálosan szerelmes egy férfiba, akihez családja miatt nem mehetett hozzá. (Apja szerint túl beteges a vérvonal.) Ez a vallomás igazolni látszik a fiú (végig nem derül ki a neve) feltevéseit, miszerint Isa csak a pénzéért mondott igent. Új szemszögből látja a közösen eltöltött időt, s az új ismeretek fényében úgy látja, a lány végig rútul rászedte.
A tüske már korábbról benne volt, ez csak a korábbi énképét erősítette. Félelmetes képet rajzol magáról.
„
Fájt, hogy olyan kevés szeretetreméltóság van bennem, hogy fiatal voltom nem használ semmit. Ámbár azt hiszem, nem voltam csúnya. … De az embereknek ahhoz a fajtájához tartoztam, akikről azt mondják, , hogy nincs fiatalságuk: komor fiatalember voltam, minden frissesség nélkül.”
Azt gondolja, soha senki nem szerette, vagy ha igen, azt tudatosan elüldözte, illetve mindenki félt tőle. Ha nevető emberek közelébe ment, azok elhallgattak.
Házasságának befellegzett. Az évek során születő gyerekek alibit szolgáltattak, hogy feleségével ne kelljen többé bizalmas kettesben maradnia. Úgy látta, erre az asszonynak amúgy sincsen szüksége. Elfoglalja őt a gyermeknevelés és a vallás. Ez utóbbi amúgy is vörös posztó volt a férfi szemében. Itt visszautalok arra, mit az Mauriacról írtam, állandóan a gazdag katolikusokat bírálja.)
A memoár szerint Isa szándékosan elidegeníti tőle gyerekeit is, egyet, a csupaszív Marie-t kivéve. Ez a lányka, képes volt arra, amire senki más. Megérintette a hosszú évek alatt megkeményedett szívét.
Így ír róla.
„
Esténként az ölembe kéredzkedett. Egyszer elaludt a vállamon, fürtjei csiklandozták az arcomat. Fárasztott a mozdulatlanság, és szerettem volna rágyújtani. Mégsem mozdultam.”
A kislánynak meg kellett halni. (különben nem született volna könyv.)
De ott volt még Luc, sógornőjének az árván marad kisfia, aki nem úgy tekintett rá, mint valami szörnyre, akitől félni kell.
(Újabb bizonyíték arra, hogy igenis lehetséges ezt az embert szeretni.)
Ő a maga kemény módján ezt írja az érzéseiről.
„
Úgy szerettem-e, mint a fiamat? Nem mondhatnám, hiszen azért szerettem, mert magamat nem láttam benne.”
A visszaemlékezéseket időnként megszakítja egy-egy a jelenről írt beszámoló is. Ezekből világossá válik, hogy a férfit családja, csakis a pénze miatt tűri meg. Állandóan azon mesterkednek, hogyan csikarják ki az öregből a pénzét.
A XX. század eleji gazdasági recesszió idején járunk. A Frank értéke csaknem ötödére csökkent. Kicsit gunyorosan szemléli, ahogyan fia és veje küzdenek a vagyonukért.
A gyűlölet olyan erős ebben az öreg, beteg emberben, hogy tényleg azért küzd, hogy kijátssza családját, és az egyik törvénytelen fiára örökíti minden vagyonát. Végül mégsem teszi. A terv meghiúsul hála ügybuzgó fia erőfeszítéseinek.
Közben egy jelentéktelennek induló beszélgetés felébreszti benne a kételyt, hogy végig helyesen értelmezte-e a felesége viselkedését és érzelmeit.
De a rossz szériának nincs még vége. Mire hazaér a megbukott vállalkozás után, meghal Isa.
Az asszony, akinek címezte a levelet, nem várta meg, hogy elkészüljön vele. Őszintén bánkódik. Egy pillanatra még a remény is fellobban, hogy megszerzi családja szeretetét, ám végül be kell érnie unokájának elnyert bizalmával és társaságával.
Életének utolsó hetei valódi boldogságban telnek vidéki birtokán unokájával, és annak lányával, aki mintha egy kicsit Marie-t és Lucöt adja vissza neki.
„
Hajának olyan szaga volt, mint a fészeknek, mint a madárnak: engem Marie-ra emlékeztet. … S ugyanakkor azt is éreztem, Lucöt ölelem.”
Napló írás aközben halt meg, miközben azt boncolgatta, hogy végre felfedezte magában, hogy képes szeretni...