Tegnap már annyira közel éreztem, hogy szinte láttam az utcán lődörgő tarkabarka népséget... Úgy éreztem, hogy nemsokára újra sorban állok a sztarbakksznál, köveket dobálok a Temzébe és jobbra kell néznem előbb, amikor át akarok rohanni az úttesten. Közeli valóságnak tűnt. Ma inkább úgy fogalmazok, London nem a szomszédban van, hiszen arrafelé még az autók sem úgy közlekednek, mint nálunk.
„Majd kialakul.”
Kicsi koromban ez volt a szüleim válasza azokra a kérésekre, amelyekre nem akartak azonnal válaszolni.
Így vagyok most én is.
Egy kicsit csalok, mert Kasabian ömlik a fülembe, tehát tulajdonképpen Lándön ITT van. :)
Kb. 1 éve voltunk ott, akkor vettem ott az Empire c. albumot, azóta erről a zenéről mindig az az érzés jut eszembe, amit akkor éreztem, amikor először sétáltam végig az Oxford Street-en. Emlékszem, vibrált minden a levegőben. Az a rengeteg ember ontotta magából az energiát, ami mind-mind keresztülrezgett rajtam is.
Először féltem.
Soha azelőtt nem láttam ekkora tömeget. Volt a szemem előtt már azelőtt is sok ember, de az ott valami egészen elképesztő volt! És a tömeg!
Színek mindenhol! Szinte káprázott a szemem a színkavalkádtól.
Kaptam egy fricskát a sorstól. Hagyni akarom a karriert. De a karrier nem hagy engem. Biztos a tudatalattim állandóan jelez azzal, hogy folyamatosan azt zümmögi; biztos vagy benne? Biztos vagy benne? Biztos vagy benne?
A muzsikáról jut eszembe; szeretem a trombita hangját. Nem sokkal ezelőttig meg voltam, győződve arról, hogy az orgona a kedvenc hangszerem. Érdekes.
Eléggé összevissza érzem magam most este. Annyi impulzus ért ma, hogy képtelen vagyok most nyugodtam feküdni, vagy olvasni, mert még zajlik a feldolgozás.
Így is -félek, hogy rosszat fogok álmodni.
Két napja volt egy izgalmas éjszakám.
Anthony Hopkinssal kerültem elég bizalmas viszonyba ( ez a nem semmi), mégpedig úgy, hogy álmomban én voltam az a lelkes rendőrnő , akit Jodie alakított a Bárányok hallgatnak folytatásában.
Nem akarom még egyszer azt az élményt!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése