Gouranga

Tarts ki, Mami!

Ki tudja a legfinomabb borsólevest készíteni a világon?
Naná, hogy a nagymamám, a Mami!!!

A specilaitása mégis az, hogyan lehet a legjobban a kedvében járni szeretteinek. Ez a magyarázata annak, hogy miért is fűződik hozzá tenger sok emlék gyermekkoromból.

Mami, akinél a vendégeskednő gyerkeknek semmi sem tilos. Mami, aki semmire sem mond nemet. Mami, aki késő este is hajlandó palacsintát sütni. Mami, aki izmos felkarjával gyúrja az ünnepi ebédhez a tésztát. Mami, aki a szemüveget a homlokára tolva olvassa az újság apróhirdetéseit. Mami, aki hajszárítóval segít a kikelni készülődő kiscsibéknek, akiket a kotlós rútul cserben hagyott...

Az örökké vidám, mosolygós nagymamámat akarom! Mamit, akinek a testét teljesen birtokba akarja venni a XXI. század pestise!
Ez az undok kór, ami elrabolta a süteményszagot, és a nyomában csak a gyógyszerek és a betegség áporodott levegője maradt.
Ez a métely, ami nem enegdi ki őt a kedves virágai közé a kiskertbe, ami miatt nem üldögélhet naphosszat a ház előtti padon, ami miatt most már mindig csak párnák között fekve látom.
Iszonyú látni, ahogyan az enyészet beveszi magát a falak közé. Látom, ahogyan eszi testét a betegség. Hogyan vált a göcögő nagymamából, reszketeg öregasszonnyá, akinek a mosoly vájta redők helyett a keserűség ráncai foglalják keretbe a száját. Révetegen simogatja a paplanhuzatot, amikor az életről mesélünk, pedig korábban olyan élénken érdeklődött minden iránt! Most pedig mindig azt látom a tekintetén, hogy ő valami olyasmit lát, amit mi körülötte nem láthatunk. Nyugtalanító, ahogy ilyen megadóan viselkedik, ő aki példamutataóan kitartó volt mindeddig...

Mami, ugye tart még az erőd?

Ádám, hol vagy?

Hesse szerint minden ember élete kísérlet arra, hogy eljusson önmagához.

Bár nekem 17 évesen e kijelentséről, sőt magáról az íróról sem voltam ismereteim, mégis eszementem kutattam valami után. Most visszagondolva tudom, hogy mindaz amit akkor tettem, arra irányult, hogy definicionáljam magam.
Zavartan bámultam a társadalom fiókjain a különféle címkéket, mivel úgy éreztem, engem nem lehet egyetlen cédula alá sem besorolni. Kerestem a biztonságot, amit ez a kategorizálás nyújtott volna számomra.
De a biztonság helyett egy jelet éreztem a homlokomra bélyegezve. Ez a jel volt az, ami miatt úgy éreztem egy külön buborékban mozgok, és az a buborék soha nem olvad össze többiekével. Rengeteg miért? kergette egymást a fejemben, amelykre nem tudtam a választ, viszont a léthez szükségem volt feleletekre.
Aztán egy nap jött egy lány. Nem szólt egy szót sem, de a jel neki is ott virított a homlokán. Ez annyira lebénított, hogy egy ideig képtelen voltam bármit is tenni. Vonzott és egyben borzasztóan taszított engem. Nagyon mélyről jövő roszz érzés volt ez - talán a magányát, a meg nem értettségét kürtölte ily módon világgá. Viszont tudtam, hogy oda fogok menni, és meg fogom szólítani. Meg kellett tennem. Így találkoztam életem első lelkitársával.
A hatás leírhatatlan. Világok omlottak össze bennem, amelyek helyére új világok épültek, s amelyek tükrében találtam választ a kérdéseimre, hogy aztán még több szülessen helyettük.
Kétféle jelenben éltem, de csak a vele töltött órák számítottak igazán. Úgy éreztem magam,mint a hernyó, aki pillangóként születik újra, de esetemben a káprázatos szépségű szárnyak, a megszerzett tudás szimbólumai voltak, amelyek fényében ragyogott újjászületett énem. Az első fontos búcsú életemben.
A régi énem átváltozása egyben a tőle való elválást is jelentette. Az együtt töltött közel egy évet kaptunk a közös átalakulásra. Ezt megérteni akkor kivitelezhetetlennek tűnt, aztán csak sikerült.
Egy újabb paradigma, amivel gazdagabb lettem; a búcsúzás mindig csak erre a létidőre érvényes.

Hogy miért írtam most erről?
Mert ha a valóságban nem is, de álmomban rendszeresen tálákozunk. Egy hét alatt többször is.
Ez a mostani útkeresésssel van összefüggésben, úgy gondolom.

Áll még itt egy levél, mintegy esszenciája a mostani életérzésemnek is.

"Azt is mondhatnám, hogy belémszállt a szerencse. De ekkor talán hazudnék. Fáj a világ, zokog a tenger, hallgatnak a sziklafalak. Csak a bamba napsugár mossa az arcokat a fáradt, tavaszias ködben. Nincs erdőt barnító fény, de a múlt szelleme tüzet kohol, s telefüstöli a szűz, árnyakkal teli barlangokat. Csikorgó homokzuhatag; de fárasztó reménytelenül szeretni rohangáló csontvázakat. A múlt szelleme - oh, Istenem, fojtogatnak a kopott képek! Mikor lesz ennek vége??? Álmokból lopom az érzelmeket, mik páracseppenként szívódnak fel a Remény álmos sivatagában. Csupán egy érintés, olykor egy pillantás elég, hogy értelmet adjon a mának. De a világ nem szereti a furcsa embereket, hipokrízis csiklandozza az önvalómat, s elnyel a társadalom üres tekintete. Roskadozó, görcsbe vert mozdulatok, sablon pillantások, hamis, haldokló mosoly az arcokon, halványuló megvalósulások - s erre azt mondja valaki, hogy 65 dollár. S a gép folytatja a munkát, s mikor szegecsek elrozsdásodnak, vagy még korábban, egy másik gépet avatnak fel, és így tovább. Álomszerű képek álom-mozdulata: szeretlek a végtelenségig, drága Barátom!"

Egy réges régi november emlékére...

Gesztenye

Szemben a száguldó tömeggel
fekszik a poros útba ragadva.
Egykoron még lehajolt hozzá
szutykos kezek örök bolondja.

Nem bánt senkit, haja se rebben,
csak néha hideg, nyirkos telekben
repoedezni kezd gyönge bőre,
s könnyezve kacsint az éhezőkre.

S ha valaki a nevét hívja
elérzékenyülten, és kevélyen
a rettegő semmibe harcol,
ahogy elmereng a messzeségen.

Ha a holnap reá találna,
magányos szívvel szelekké válna,
hogy tovább reméljen fáradt ágon,
szelíd táncú gesztenyefákon.

P.E.

Borsmenta sok mézzel

Már négy napja nem sikerül győzedelmeskednem a nálam minden évben esedékes őszi nátha aktuális bacisereglete felett :(
Valamennyi tünetet produkálom:
-erősen dazálok,
-kapar a torkom, ami bizarr módon szorgos hangyák motoszkálásának is vélhetnék,
-a fejem súlypontja erősen eltolódott a homlokom felé,
-az orrom piros,
-állandó a késztetés egy kiadós napközbeni alvásra egy meleg takaró alatt.

De erre nem ér rá egy szorgos irodapatkány!
Az élet bedugult orral is ugyanolyan gyorsan rohan, ezért nincs leállás!
Számlák jönnek, mennek, a beszállítók sem azért hívnak fel, mert aggódnak a hogylétem felől, a megrendelőkről már nem is beszélve!

Holnap már biztosan írok rendesen, mert van valami, ami múlt hét óta nem hagy nyugodni.

A teát pedig sok mézzel kérem!

Keringek a forró kása körül, avagy a legújabb bociságok

Ma Björkös reggel volt. Egészen hangosra állítottam a volumét, hogy a külső zajok közül semmi se zavarhassa a muzsikát.

Természetesen az "All is full of Love", volt az első, csak azután jöhetett a "Joga", s koronázta meg mindezt a "Pagan Poetry". :)

Teljesen átszellemült arccal kerülgettem reggel a belvárosi kutyakaka-halmokat, tele voltam energiával.
Egy tegnap esti telefon a kedves Bocitól azt helyezte kilátásba, hogy ma igenis fel kell vennem a kesztyűt. Aztán persze Boci harcias kedvét egy éjszakai szellő elfújta, vagy ő maga hagyta ott reggel az edzőteremben. Így aztán fordíthattam a nehezen összekuporgatott tartalékaimat különféle intézmények ellen, hogy szegény Buú-t megvédhessem a mindenféle követelésektől.
Mert azok vannak doszt.
Fizetés, az nincsen. Az elfogyott valahol a dzsípiesz, meg a dvd árus és a benzinkút környékén...

Én azzal is tökéletesen boldog voltam, hogy ma először az én válogatás-albumomat hallgattuk az irodadzsungelben!
És hát, Rob Fleming már megmondta, milyen lélekemeló hatása van egy ilyen muzsika-mixnek;)

Mintha az óramutató is gyorsabban járta volna jól kitaposott útját...
Az idő elszaladt még a bürokrácia kis útvesztőinek feltérképezésével, Boci különkívánságival, s csak arra eszméltem, hogy a gyomrom nyomatékosan figyelmeztet; ha nem kap azonnal valamit, sztrájkolmi kezd. Így felkerestem török testvéreimet, s fel is faltam egy egész vegamenüt biztos, ami biztos.

A déután maradék részére így elég volt az értelmessen csillogó tekintet és a magabiztos bólogatás, amíg a svéd autón távozó dzsungelfia után intgethettünk megkönnyebbülve.

A várt megmérettetés csocsó formájában elmaradt. (Asszem érdeklődés hiánya miatt.)Úgyhogy most a legfontosabb feladat, hogy estére a Deák közelében fellelhető forralt bor árusítóhelyeket feltérképezzem, nehogy felkészületlenül érkezzem az esti találkára.

Arra készülök ugyanis, hogy 180 centi fölötti barinőmmel borba fojtom ma a bánatom.

Azt pedig, ami birizgál, majd máskor leírom...

Egy kis házifeldat...

Nehogy gondolkodás nélkül teljen a nap hátralevő része...
Ez a mai adag!

Ezt nem én írtam, csak copyzom.

"MIÉRT IDEGENKEDSZ A KOCKÁZATTÓL?

Az emberek ellenállnak a változásnak. Néha lustaságból, néha félelemből, olykor meg attól tartva, hogy elveszítik az ellenőrzést a dolgok felett. Előfordul, hogy „tetszhalottként” viselkedünk. Márpedig a passzivitás hajlamossá tesz arra, hogy külső szemlélőként figyeljük az eseményeket. Az a diagnózis, amit elvégeztél kockázatosnak tűnő lépések megtételére bíztat. Ez akkor is így van, ha a változás lehetősége lelkesít. Valószínű, hogy a kockázatkerülő éned közbeavatkozik és akadályoz abban, hogy megtedd azokat a sorsfordító változtatásokat az életedben, amelyekről korábban beláttad már, hogy szükségesek, és szíved szerint meg akarod őket lépni.

Kérdezd meg önmagadtól, láthatatlanul nem vagy-e rabja annak a hamis biztonságérzetnek, amely abból származik, hogy minden áron kerülöm a fájdalmat és a kockázatot? Légy könyörtelenül őszinte. Nem a kockázattól való félelem volt az egyik legfontosabb oka annak, hogy bebetonoztad magad ezekbe a negatív viselkedésmintákba?

A korábban megélt negatív helyzeteid vagy viselkedéseid közül írd le azt az egyet, ami a leginkább zavar. Képzeld el, hogyan éled meg, ha sikerül ezt olyan módon megváltoztatnod, ahogy leírtad?

Írj egy történetet, amely bemutatja, milyen kockázatokkal kell szembenézned ahhoz, hogy eljuss oda, ahová szeretnél!

Melyik ezek közül a legfélelmetesebb számodra? Miért? Mit kockáztatsz azzal, ha nem sikerül? Érdemes még mindig kapaszkodni a régibe? Megérdemled azt, hogy kockáztass?"

Idézet vége, és most rajta! Gondolkozni! ;)

Szkeccs a meccsről

A fiú megállt a tornaterem egy félreeső sarkában.

Egy kicsit arrébb húzódott bemelegítő társaitól, hogy kiszusszanja magát. Újra, ezredszer lejátszotta magában a jelenetet.
Látta, ahogy a vékony szőke srác háta „S" alakban meggörnyed, haja a homlokába hull, inas karjain megfeszül az izom, majd egy villámgyors mozdulattal megszerzi a labdát.
Más szemében ez jelentéktelen pillanatnak tűnhetett. Ő maga mindig bámulattal leste a mozdulatsort, amelyben hosszú évek, idegen országok tornatermeiben szerzett tapasztalata volt benne.
Mostanra úgysem maradt semmi abból az egykori csapattársból csak ez, meg az időnként oda-vissza vándorló e-mailek. Soha nem fogja elfelejteni. Azért is gyakorolta fáradhatatlanul ezt a görcsös tartást. Addig is emlékezhetett.
Megigazította a karján a zöld karszalagot. Újra figyelmeztette magát, hogy a csapat kapitányaként egy pillanatra sem gyengülhet el. Egy utolsó mély szippantás a terem állott por-, és izzadságszagú levegőjéből, aztán nekiiramodik. Már most tapintható a feszültség a levegőben. Lassan elfogy az izmok felélesztésére szánt idő.

A hosszú sípszó élesen hasít bele a beszélgetéssel, trappolással, az ütők csattanásával zsúfolt érába.
Eljött a várva várt pillanat. Komoly ábrázattal lép a vonalhoz, s megvárja, amíg az ellenfél csapatának kapitánya a vonal másik oldalán felveszi a kezdőütéshez szükséges pozíciót. Ő még egy pillanatra behunyja a szemét, majd felnyíló szemében elszánt tekintettel hajol az ütőjéhez.

A fejében felelevenített képhez igazítja tartását. Addig fészkelődik, amíg a nyaka fel nem veszi a kellő ívet, amíg háta úgy nem görbül, ahogyan a fejben őrzött képen látja. Minden izma megfeszül, ahogyan a játék kezdetét jelző sípszóra vár. Most már teljes a csend. A feszültség lassan tapinthatóvá válik, majd feloldódik, ahogyan a mérkőzés kezdetét jelző hang utolsó rezgései elsimulnak a levegőben.
A fiú számára is véget ért az óráknak tűnő pillanat, amelyben lassítva látja saját mozgását, ahogyan csuklójával megbillenti az ütő fejét, megelőzve azt a másikat, s a saját térfele felé irányítja a pillekönnyű, fehér labdát. A parkettán csúszó műanyag súrlódó hangja eljut a tudatáig, aztán az idő is felgyorsul, s újra a megszokott ütemben peregnek a másodpercek.
A jobb szélen már indul is a támadás az ellenfél kapuja felé, ő meg mosolyog. Magában tiszteleg a több ezer kilométerre lévő vékony srácnak, aki rövid jelenlétével megtanította tovább küzdeni azzal, hogy rávilágított: az automatizmussá vált mozdulatok kis fantáziával új életre kelthetők.

(Ön) Csalás vagy (ön)ámítás?

Kb. másfél hónpja elszakadtam a valóságtól, és csak néha rángat vissz a földre valami hétköznapi dolog.

Már vagy ezerszer végigrágtam magamban, hogy vajon mivel kezdődött, és hogy pontosan mikor.
Nem lettem okosabb.
Azt leszögezhetem, hogy az a valaki, aki két hónappal ezelőtt csillogó szemmel tekintett a jövőbe, elveszett.
Itt maradt helyette egy kérdésekkel teli árnyék, aki muzsikából lopja az érzelmeket.

A zene az öröm, a kéj, a vágy, a sóvárgás, a bűntudat, a megbánás és a bűntudat forrása.
Hiszen ezzel kezdődött minden. A szokásos; ismered ezt vagy azt?
Aztán: "Kérsz kólát?"
De nem is, mert legelőször, még tea volt...
Ennek eredményeképpen csordogált is a rózsaszín szirup. Befolyt mindenhová; a telefonomba, a gépembe, az álmaimba, az ágyamba, a neuronjaim közé. És csak ritkán tudtam kitörölni a szememből. Olyankor megkönnyebültem, hogy újra tisztán látok, és azzal a frissen nyert tisztánlátással meghoztam a kötelező döntéseket. Határokat szabtam, falakat építettem, hogy nehogy újra beborítson mindent.
Egyik gát sem volt elég magas.
Tegnapig.
66 hónap - ez megfelelő védelemnek bizonyult. Ezzel felvértezve indultam a kalandra.
Tisztán, a régi énem árnyékával kézenfogva.
Ez az 5 és fél év talán újraszínezi az árnyékot, hogy aztán egyszer, mint valami hollywoodi szupermoziban, újra húsvér valójában mutatkozzon.
A chilis forró-csokoládé mellet minden ideálisnak látszott.
Hogy a keserédes csokiszirup erőseb-e a rózsaszínűnél, még elválik...

Az embriólét gyönyörei

Magam sem tudom, mi fejlődés vége. Csak annyit, hosszú lesz, meg nehéz...

A málnaszörp arra hivatott, hogy a lányos rózsaszín (egyesek szerint pink) mozzanatait az életemnek megörökíthessem.

Régóta dédelgettem már az ötletet magamban. Cirógattam, becézgettem, játszottam vele szabad pillanataimban. Választottam nevet is, ami túl komoly lenne egy mindössze fejlődésben lévő elképzelés számára.

Ez a komprommisszumos megoldás addig, amíg fel nem növünk a feladathoz.

A dizánjért ezer köszönet egy másik bloggernek...