Szemben a száguldó tömeggel
fekszik a poros útba ragadva.
Egykoron még lehajolt hozzá
szutykos kezek örök bolondja.
Nem bánt senkit, haja se rebben,
csak néha hideg, nyirkos telekben
repoedezni kezd gyönge bőre,
s könnyezve kacsint az éhezőkre.
S ha valaki a nevét hívja
elérzékenyülten, és kevélyen
a rettegő semmibe harcol,
ahogy elmereng a messzeségen.
Ha a holnap reá találna,
magányos szívvel szelekké válna,
hogy tovább reméljen fáradt ágon,
szelíd táncú gesztenyefákon.
P.E.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése