Szkeccs a meccsről

A fiú megállt a tornaterem egy félreeső sarkában.

Egy kicsit arrébb húzódott bemelegítő társaitól, hogy kiszusszanja magát. Újra, ezredszer lejátszotta magában a jelenetet.
Látta, ahogy a vékony szőke srác háta „S" alakban meggörnyed, haja a homlokába hull, inas karjain megfeszül az izom, majd egy villámgyors mozdulattal megszerzi a labdát.
Más szemében ez jelentéktelen pillanatnak tűnhetett. Ő maga mindig bámulattal leste a mozdulatsort, amelyben hosszú évek, idegen országok tornatermeiben szerzett tapasztalata volt benne.
Mostanra úgysem maradt semmi abból az egykori csapattársból csak ez, meg az időnként oda-vissza vándorló e-mailek. Soha nem fogja elfelejteni. Azért is gyakorolta fáradhatatlanul ezt a görcsös tartást. Addig is emlékezhetett.
Megigazította a karján a zöld karszalagot. Újra figyelmeztette magát, hogy a csapat kapitányaként egy pillanatra sem gyengülhet el. Egy utolsó mély szippantás a terem állott por-, és izzadságszagú levegőjéből, aztán nekiiramodik. Már most tapintható a feszültség a levegőben. Lassan elfogy az izmok felélesztésére szánt idő.

A hosszú sípszó élesen hasít bele a beszélgetéssel, trappolással, az ütők csattanásával zsúfolt érába.
Eljött a várva várt pillanat. Komoly ábrázattal lép a vonalhoz, s megvárja, amíg az ellenfél csapatának kapitánya a vonal másik oldalán felveszi a kezdőütéshez szükséges pozíciót. Ő még egy pillanatra behunyja a szemét, majd felnyíló szemében elszánt tekintettel hajol az ütőjéhez.

A fejében felelevenített képhez igazítja tartását. Addig fészkelődik, amíg a nyaka fel nem veszi a kellő ívet, amíg háta úgy nem görbül, ahogyan a fejben őrzött képen látja. Minden izma megfeszül, ahogyan a játék kezdetét jelző sípszóra vár. Most már teljes a csend. A feszültség lassan tapinthatóvá válik, majd feloldódik, ahogyan a mérkőzés kezdetét jelző hang utolsó rezgései elsimulnak a levegőben.
A fiú számára is véget ért az óráknak tűnő pillanat, amelyben lassítva látja saját mozgását, ahogyan csuklójával megbillenti az ütő fejét, megelőzve azt a másikat, s a saját térfele felé irányítja a pillekönnyű, fehér labdát. A parkettán csúszó műanyag súrlódó hangja eljut a tudatáig, aztán az idő is felgyorsul, s újra a megszokott ütemben peregnek a másodpercek.
A jobb szélen már indul is a támadás az ellenfél kapuja felé, ő meg mosolyog. Magában tiszteleg a több ezer kilométerre lévő vékony srácnak, aki rövid jelenlétével megtanította tovább küzdeni azzal, hogy rávilágított: az automatizmussá vált mozdulatok kis fantáziával új életre kelthetők.