Hesse szerint minden ember élete kísérlet arra, hogy eljusson önmagához. Bár nekem 17 évesen e kijelentséről, sőt magáról az íróról sem voltam ismereteim, mégis eszementem kutattam valami után. Most visszagondolva tudom, hogy mindaz amit akkor tettem, arra irányult, hogy definicionáljam magam.
Zavartan bámultam a társadalom fiókjain a különféle címkéket, mivel úgy éreztem, engem nem lehet egyetlen cédula alá sem besorolni. Kerestem a biztonságot, amit ez a kategorizálás nyújtott volna számomra.
De a biztonság helyett egy jelet éreztem a homlokomra bélyegezve. Ez a jel volt az, ami miatt úgy éreztem egy külön buborékban mozgok, és az a buborék soha nem olvad össze többiekével. Rengeteg miért? kergette egymást a fejemben, amelykre nem tudtam a választ, viszont a léthez szükségem volt feleletekre.
Aztán egy nap jött egy lány. Nem szólt egy szót sem, de a jel neki is ott virított a homlokán. Ez annyira lebénított, hogy egy ideig képtelen voltam bármit is tenni. Vonzott és egyben borzasztóan taszított engem. Nagyon mélyről jövő roszz érzés volt ez - talán a magányát, a meg nem értettségét kürtölte ily módon világgá. Viszont tudtam, hogy oda fogok menni, és meg fogom szólítani. Meg kellett tennem. Így találkoztam életem első lelkitársával.
A hatás leírhatatlan. Világok omlottak össze bennem, amelyek helyére új világok épültek, s amelyek tükrében találtam választ a kérdéseimre, hogy aztán még több szülessen helyettük.
Kétféle jelenben éltem, de csak a vele töltött órák számítottak igazán. Úgy éreztem magam,mint a hernyó, aki pillangóként születik újra, de esetemben a káprázatos szépségű szárnyak, a megszerzett tudás szimbólumai voltak, amelyek fényében ragyogott újjászületett énem. Az első fontos búcsú életemben.
A régi énem átváltozása egyben a tőle való elválást is jelentette. Az együtt töltött közel egy évet kaptunk a közös átalakulásra. Ezt megérteni akkor kivitelezhetetlennek tűnt, aztán csak sikerült.
Egy újabb paradigma, amivel gazdagabb lettem; a búcsúzás mindig csak erre a létidőre érvényes.
Hogy miért írtam most erről?
Mert ha a valóságban nem is, de álmomban rendszeresen tálákozunk. Egy hét alatt többször is.
Ez a mostani útkeresésssel van összefüggésben, úgy gondolom.
Áll még itt egy levél, mintegy esszenciája a mostani életérzésemnek is.
"Azt is mondhatnám, hogy belémszállt a szerencse. De ekkor talán hazudnék. Fáj a világ, zokog a tenger, hallgatnak a sziklafalak. Csak a bamba napsugár mossa az arcokat a fáradt, tavaszias ködben. Nincs erdőt barnító fény, de a múlt szelleme tüzet kohol, s telefüstöli a szűz, árnyakkal teli barlangokat. Csikorgó homokzuhatag; de fárasztó reménytelenül szeretni rohangáló csontvázakat. A múlt szelleme - oh, Istenem, fojtogatnak a kopott képek! Mikor lesz ennek vége??? Álmokból lopom az érzelmeket, mik páracseppenként szívódnak fel a Remény álmos sivatagában. Csupán egy érintés, olykor egy pillantás elég, hogy értelmet adjon a mának. De a világ nem szereti a furcsa embereket, hipokrízis csiklandozza az önvalómat, s elnyel a társadalom üres tekintete. Roskadozó, görcsbe vert mozdulatok, sablon pillantások, hamis, haldokló mosoly az arcokon, halványuló megvalósulások - s erre azt mondja valaki, hogy 65 dollár. S a gép folytatja a munkát, s mikor szegecsek elrozsdásodnak, vagy még korábban, egy másik gépet avatnak fel, és így tovább. Álomszerű képek álom-mozdulata: szeretlek a végtelenségig, drága Barátom!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése