(Ön) Csalás vagy (ön)ámítás?

Kb. másfél hónpja elszakadtam a valóságtól, és csak néha rángat vissz a földre valami hétköznapi dolog.

Már vagy ezerszer végigrágtam magamban, hogy vajon mivel kezdődött, és hogy pontosan mikor.
Nem lettem okosabb.
Azt leszögezhetem, hogy az a valaki, aki két hónappal ezelőtt csillogó szemmel tekintett a jövőbe, elveszett.
Itt maradt helyette egy kérdésekkel teli árnyék, aki muzsikából lopja az érzelmeket.

A zene az öröm, a kéj, a vágy, a sóvárgás, a bűntudat, a megbánás és a bűntudat forrása.
Hiszen ezzel kezdődött minden. A szokásos; ismered ezt vagy azt?
Aztán: "Kérsz kólát?"
De nem is, mert legelőször, még tea volt...
Ennek eredményeképpen csordogált is a rózsaszín szirup. Befolyt mindenhová; a telefonomba, a gépembe, az álmaimba, az ágyamba, a neuronjaim közé. És csak ritkán tudtam kitörölni a szememből. Olyankor megkönnyebültem, hogy újra tisztán látok, és azzal a frissen nyert tisztánlátással meghoztam a kötelező döntéseket. Határokat szabtam, falakat építettem, hogy nehogy újra beborítson mindent.
Egyik gát sem volt elég magas.
Tegnapig.
66 hónap - ez megfelelő védelemnek bizonyult. Ezzel felvértezve indultam a kalandra.
Tisztán, a régi énem árnyékával kézenfogva.
Ez az 5 és fél év talán újraszínezi az árnyékot, hogy aztán egyszer, mint valami hollywoodi szupermoziban, újra húsvér valójában mutatkozzon.
A chilis forró-csokoládé mellet minden ideálisnak látszott.
Hogy a keserédes csokiszirup erőseb-e a rózsaszínűnél, még elválik...