Hogyan másszuk meg a Fudzsit Badár-módra? Beszámoló egy retró útikalandkönyvről.

Már tegnap óta a könyvesblog hozzászólói között talált könyvmolyok írásai tartanak fogva és hatással is vannak rám!
Mától fogva én is kiteszem az lap szélére, hogy éppen melyik könyvet olvasom. Azt is elhatároztam,hogy amint végére érek egy regénynek, még frissiben beszámolok róla itt. Legalább pontosan rögzítve lesz, hogy mennyi pontosan az éves papírfogyasztásom :) A legutolsó élményem a Badár-Horváth: Jappán című nagysikerűje.
Ha a könyvesboltban, vagy az antikváriumban akadtam volna rá, nem vettem volna le a polcról... A kötése vacak papír, a borítója igénytelen, valami ponyvának néztem volna és továbbmegyek. Ennyi.
De jelen esetben másképp történt. Barinőmmé avanzsált exkolleginám ajánlotta még nyáron.
"Nagyon vicces könyvet olvasok. Igaziból útikönyv, de mégsem. Majd kölcsönadom."
Nem lettem túl lelkes, mert nem rajongok az úti beszámolókért. Nem régiben aztán hivatalosak voltunk hozzájuk egy kis borozásra, s induláskor Szöszke kezébe nyomta, hogy ezt muszáj elolvasni. Én akkor éppen a Lady Chatterley szeretőjével voltam elfoglalva, úgyhogy Szöszke neki is gyürkőzött. Ő is lelkesen ajánlgatta nekem, hogy mindenképpen olvassam el, nagyon vicces. Efelől nem voltam kétségeim, mert hangosan röhögött egész este mellettem és addig nem tett le, amíg a végére nem ért. Ez nekem elég volt ahhoz, hogy belevágjak a "'nagy kalandba".
A szilveszteri kiruccanásunk egyik estéjén kezdtem neki. A szereplők a könyv szerzői; Badár Sándor és Horváth János. A cselekmény idején még nem voltak felkapott filmsztárok, hanem lelkes karatésok, akik nekivágtak, hogy testközelből vegyék szemügyre azt az országot, amely a karate sport, illetve a Zen-buddhizmus bölcsője. Mindezt teszik 1987-ben a vasfüggöny idején, amikor nem csak az számított csodánka, hogy valaki Japánt választja úticélnak, hanem hogy ezt a kalandot túl is éli. Ahogyan a dilaógusszerűen megírt történetből kiderül a két kalandor nem az egyszerűbb (és egyben drágább) módját választotta, hogy az egzotikus országba érkezzenek, a repülőgépet, hanem az egész ázsiát átszelő vonatozást.
Sajnos, nem tudok most idézni, mert nincs nálam a könyv, de egészen elképesztő, hogy miközben olvastam végig hallottam a hangjukat, ahogyan a velük történteket mesélik. Sőt a párbeszédes felépítés miatt, az volt az érzésem, hogy leültek sok évvel a kaland után egy sör mellet, letettek egy diktafont az asztalra és mindenki elmondta, ami eszébe jutott. Érzékletes, ahogyan egymás szavába vágva mesélnek.
A borítón vannak fotók így nem is kellett nagyon erőltetnem magam, ahogyan a lábszárközépig felhúzott fehér cérnazoknis Badárt elképzelem a szocreál csővázas hátizsákjával...
A cselekmény az út kitervelésével kezdődik, majd bepillanthatunk a szovjet vasút kulisszái mögé, fűszerezve az akkori határellenőrzések suspense-ig feszített leírásával, megtudhatjuk, hogy -Deadalon ide, Daedalon oda- milyen tájfun idején átkelni komppal Ázsiából a Japán-szigetekre, illetve hogyan tehetett szert a szegény magyar vándor exkluzív Japán legyezőkre...
Jól esett egy kis kikapcsolódás a sok szépirodalom után.
Élménybeszámoló, nosztalgiával muszáj röhögni, miközben az ember olvassa!