Csendszünet vége

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

... és eredményekben gazdag, boldog új évet kívánok!


Mostantól fogva csak a szuper karácsonyi érzésre akarok koncentrálni, úgyhogy pár napig csend lesz és nyugalom!

Ervin újra a fedélzeten

Amikor kisgyermekként megtaláltam Ervint büdös volt és hiányzott mindkét szeme. A Mami régi házában akadtam rá egy régi ládában, abban, amelyikben a befőttet szokta nyáron altatni. Nem volt elég erős a képzeletem ahhoz, hogy csillogó medveszemeket lássak a cérnaorra felett, ezért a gombos dobozból szereztünk neki narancssárga (nem tévedés! narancssárga!) szemgolyót.
De Ervin persze ennél sokkal régebben, 1969. novemberében került Monseigneur Koka Kóla, Édesanáym öccsének rácsos ágyába. Születésnapi ajándékként robbant be a nagy családba, és onnantől ő lett a fő játszópajtása a kis barna Kólának.
A hangja rabul ejtett mindenkit, aki a 150 centis magasságot még nem érte el. Ez nem egy mélyről jövő, férfias brummogás volt, inkább egy fiatal medvebocs első útkereséséhez hasonlított. De hűségesen előbuggyant valahányszor a mackó teste megbillent. Így lett Ervin a körjáték főszereplője, amelyben a játszótársak a levegőben bukfencezve brummogtatták meg. A hegyes orrocskája az egyik eséstől kicsit behorpadt ugyan, de persze este ettől még ugyanúgy helye volt a tollpehelypárna és a falvédő közötti kis résben...
Teltek a napok, a hetek, sőt az évek. Ervin közben megjárta a kifutót. M. Kóla bébikorának elegánasabb ruhadarabjait aggatták rá szutykos gyermekkezek. Az egyik csillogó medveszem talán az egyi ruhapróba során pattant az örök feledésbe.
A szem elvesztésével a korábbi örök optimista ábrázatot ugyan, egy ádázabb arckifejezés váltotta fel, de a kalandoknak ezzel még nem volt vége, ahogyan a veszteségeknek sem. Következő alkalommal Ervin bal fülének inthetett búcsút a kompánia. Arra már senki sem emlékszik, hogy a második szeme mikor tűnt el.
Aztán már nem minden este volt bérelt helye a párna mellett. Kóla serdült, Ervin pedig egyre inkább a háttérbe szorult az áramkörök és magnószalagok mellett.
Majd bekövetkezett a legrosszabb, ami egy játékmackóval, sőt egy igazi hálópajtásal bekövetkezhet. Egyszerűen elfeledkeztek róla. Csakis így fordulhatott elő, hogy a költözéskor nem került Kóla szobájába, hanem a szárazdunszthoz használt ócska göncök közé.
A második aranykor aztán velem köszöntött be, meg az új, narancssárga dizájnnal. Ervin hódított mint azelőtt. Jött velem aludni, napközben pedig a babakocsiban furikázott puha párnák közt. Balesetek azonban mindig előfordulnak. Egy óvatlan pillanatban Mamiék házőrzője ellopta őt és elcsócsála a bal tappancsát. Tűvel cérnával ezt is megoldottuk, csak húztunk egy strigulát a veszteséglistába :)
Ervin egy újabb gyereksereget láthatott felnőni, s maradt újra magára az üres szobában. A hosszú évtizedek rányomták bélyegét aranysárga bocstestére.
Szerencsére Erzsikém megmentette őt, így most csaknem a régi formájában mosolyog hímzett medveszájával a világba. Szorgos kezek munkájánal eredményeképpen újra két füle van, barna mackószeme a régi fényében csillog és a hiányos tapppancs is vissznyerte eredeti alakját. Testében friss töltés zizeg, bundája pedig illatos és tiszta. Korábbi hangját, ami inkább panaszos nyögdécseléshez volt hasonló, megjavították és újra brummog.
Teljes harci díszben várja a következő nemzedéket, akinek álmát őrizheti a sötét, hosszú éjszakákon.

A gyűjtögető életmód hatása - harc a karácsonyi őrületben

Idén sem sikerült.
Minden évben elhatározom, hogy legközelebb minden másképp lesz, időben be fogom szerezni a karácsonyi ajándékokat. Ezzel a nemes céllal indultam idén is... No, majd jövőre újra nekifutok!
Reggel Szöszkével startoltunk itthonról. Együtt a család meglepetéseit indultunk megszerezni. Közös ebéd a Mákosgubában, hmmmm, háromfogásos, tejeskávézós ebéd, aztán ő elindult dolgozni egy kicsit, én meg folytattam a küzdelmet. A tömeghez, a sorokhoz, a türelmetlen emberekhez egy cseppet sem volt kedvem, úgyhogy erőgyűjtés gyanánt összefuttottam a régi kollégáimmal. Rövid üldögélés, fecserészés után pedig tényleg nekivágtam. Tartalmas nap volt, sikerült úrrá lenni a tömegiszonyomon is, úgyhogy már csak néhány apróság van hátra.
A hétvégét annak szentelem, hogy a lakás is méltóvá varázsoljam az ünnepre, elkészítem Szöszke meglepetését :) Mert neki születésnapja is lesz!
Kedvem lenne most kifejteni bővebben, hogy mit is gondolok erről a karácsonyi haccacáré oldaláról, de ezt nem teszem meg, mejd legközelebb.
Most már csak lelkileg akarok készülődni, nagyon várom az ünnepeket!

A szupernő ma is lecsapott :)

A tegnapi eredményes nap után -ajándék-kutatás estig, utána a mézeskalácstészte elkészítése, főzés, takarítás- ma sem ülhettem nyugton a hátsó felemen.
Úgyhogy rövid kitérő után, ma este is házitündérkedtem :)
Kisütöttem a tegnap begyúrt "echte handmade" mézeskalácsot.
Először bepánikoltam, mert a tegnap ragacsos, mint engedelmes tészta totál megmakacsolta magát, és vadul ragaszkodott a pipacsos vájdlinghoz :( Ráadásul olyan kemény lett, mint a beton. Tíz körömmel kapartam ki, aztán telefonos segítséget kéretm, hogy akkor mi legyen. Szerencsére, csak egy kicsit melengetni kellet az elegyet, aztán indulhatott is a gyúrás, dagsztás, simítás, nyújtás, formázás. Ekkorra már Szöszke is hazaért a Kispál éves jubileumi albumával (dupla album!), amint persza azon nyomban alávetettünlk a lézeres kezelésnek, úgyhogy az este az ideálishoz közelített. Azért csak közelített, mert még mindig nem átjárható a két orrnyílásom a levegő számára, így minig egy fulladásközeli élményben van részem, ami nem túl kellemes.
Sajnos, a TV Maci most győzedelmeskeedett a magyar trió felett, úgyhogy a folytatásra holnapig várnom kell, de amit eddig hallottam, az fülmelengető volt. Már nagyon várom a pécsi koncertet!!!

A mézekalácsra vissztaérve. ezer köszönet édesanyám pécsi barinőjének, aki nem Cili, hanem egy táncoslábú angyal. Ha valai kedvek kapna hozzá, akkor nem kell sokat tétovázni!
Íme a hozzávalók:(1 adag)
25 dkg méz,
10 dkg vaj, vagy margarin,
1/2 kg liszt,
1 csapott evkanál szódabikarbóna,
1 evőkanál mézeskalécsfűszer,
1 citrom héja,
1 egész tojás
és 2 tojás sárgája.
Elkészíteni pedig a következőképpen kell:
A mézet a cukorral és a vajjal állandóan kevergetve langyosra melegítjük a gázon. Ez azért kell, hogy a cukor és a vaj elolvadjon. A liszthez hozzáadjuk a szódabikarbónát, a fűszersót és belereszeljük a citrom héját. Öszzkeverjük és egy illatos elegyet készítünk, Ehhez adjuk a szirupot. A kép akkor lesz teljes, ha hozzádjuk az egy egész tojást, illetve a két tojássárgáját. Eztán lehet elkezdeni dagsztani.
Eddig nem nagyon szerettem tésztát gyúrni, de ez nagyon kellmes volt, tuniillik, kellemes meleg volt a masszától ;)
Amennyiben mindezeken a lépéseken végigmegyünk, kapunk egy nagyon-nagyon, elképesztően ragadós tésztát. Azon egy ideig még dolgozunk, aztán mehet a hűtőbe csicsikálni egy éjszakára. Nálam tapasztaltabb szakácsnők azt mondják, ennél többet is lehet pihentetni, mert annál könnyebb lesz majd vele bánni a nyújtáskor. Egy kisujjnyi vastagra lehet hagyni, akkor jó duci lesz, amikor megsül.
A kiszaggatott formákat aztán egy kivajazott tepsibe tsszük, amúgy szerintem jopbb a sütőpapír, majd előmelegített sütőbe tesszük, és végig árgus szemmel lessük, mert nagyon gyorsan megsül. Kb. 4-5 perc alatt. Szöszkével mi azt hittük nem is sült meg, de aztán kiderült, hogy ez úgy jó, ha egy kicsit még puha. Tehát, a sütőből kivéve, egy fémdobozba teszük, kicsit várunk, hogy hűljön, aztán mehet is a kamrába karácsonyig. Tejeskávával tálaljuk.
Szóval ennyi. Nem egy nagy kunszt. Vagy ahogy Boci mondaná: "nem egy nagy vasziszt."
Ami nagyon jó még benne, hogy miközben sül, nagyon kellmes mézeskalács illat terjeng a lakásban. Hmm...
Ja, és a képen ezek az én süteményeim!

Szociopornó egy VIII. kerületi garzonban

Tavaly nyárig nem tudtam mit kezdeni azzal a szóval, hogy katarzis.
Katarzisélmény.

Tanultam róla, képes voltam a saját szavaimmal megfogalmazni, hogy mit jelent, de nem sikerült átélni jó darabig. Aztán tavaly a monstre regénnyel, Hugo Nyomorultak című szerzeményével sikerült, s ez komoly elvárás számomra egy könyvvel, koncerttel, filmmel kapcsoltban azóta.
Ilyen igénnyel mentem el kedden este A jégre.
Már a nézőtérre való bejutás is élmény volt, mert a jegyeket vizsla pillantások kíséretében két szereplő Tilo Werner és Gyabronka József kezelte. Hogy mi volt az oka az alapos szemrevételezésnek azt csak a darab végén tudtam meg.
Mintha egy belvárosi, lepukkant garzonba léptünk volna, volt ott konyha mindennel, ami kell, nappali könyvespoccal, kanapéval, világítós szőrlámpával, volt átjáró, és még fürdő is!
Annak ellenére, hogy minden berendezési tárgy a szegénységet, az igénytelenséget sugallta, valahogy mégis otthonos volt az a milliő könyvespolccal, ikeás kanapéval, no meg persze egy béna karácsonyfával. A kedvencem mégis a szarvasaggancs-lámpa és a művirág kompzíció volt a falon :)
A színészek mind kint voltak már halkan beszélgettek, amíg mindenki elfoglalta a helyét. Néma csend volt, egyszer csak üvöltözés kezdődött, majd az asztalnál ülők felkapták Nagy Zsoltot, feldobták az asztalra és dobhártyarepesztő üvöltések közepette egy fém bőröndből elővettek egy jégkalapácsot és addig "ütötték a szegycsontját,amíg a szíve meg nem szólalt. Majd pucéron két műtősruhás lány jégkockával dörzsölte át vacogó testét.
(Asszem egy jó ideig nem is vettem levegőt, annyira a cselekmény hatása alá kerültem.)
Aztán kiderült, hogy a csillogó-villogó fémbőröndösök egy kivételes csoport vagy szekta - bár ez az elnevezés nekem eléggé pejoratív, tagjai, akik arra hivatottak, hogy a húsgépeket (azaz a többi embert) felébresszék a vegetációból, és megszólaltassák a szívüket.
A jégkalapács egy különleges jégdarabból készült, ami a világűrből került a Földre, Szibériába.
A meteoritként ide került fagyott víz segítségével életre vertek aztán elindulnak, hogy az élőhalottak között megtalálják testvéreiket, akik valamennyien ismerik a szív összes szavát, mind a 23-at.
A darab első felvonása elég kemény eszközökkel ébreszti rá a nézőt, hogy bár a díszletek között mozgó színészek által eljátszott események első pillantásra valószínűtlennek tűnnek, ám a mocskos szájú tinédzserek, leharcolt kurvák ,a bütykös ujjú strici, a karácsonyra saját magát ajándékkal meglepő orosz üzletember valójában mi vagyunk.
Számomra az első felvonás ( a maga 2 óra 10 percével) élt igazán, s adott maradandó élményt, igaz néha hátborzongatót.
Zseniális zenék. Björk zenejére filozofálnak, Katona Gábor és Bánki Gergely tombol egy szál tornacsuklában a sarokkádban a System of a Down Wake Up muzsikájára.
A második felvonásra a nézőket ültették a díszletbe. A nézőteret pedig fenyőerdő foglalta el, a műfenyök között rezzenéstelen arccal ültek a színészek, s végre megtudhattuk, hogy akkor most kicsoda, micsoda ez a szekta, mit akarnak, és egyáltalán.
Egyetlen monológ volt az egész, amelyet felváltva adott elő a 13 színész, miközben a történetet saját maguk által kreált hangeffektekkel fűszerezték.
Ha addig kerestem volna a párhuzamot, politikai eszmével, vagy ideológiával, akkor itt a második felvonásban értettem meg, hogy az teljesen felesleges. Az teljes történet Szorokin agyszüleménye, amelyből mindenki annyit vetít ráa saját életére, amennyit tud, vagy mer.
Én teljesen benne éltem ebben az egészben. Voltak pillanatok,a mikor kizökkentem, mert azt a pillnatot túljátszottnak éreztem, de azok könnyen felejthetők.
Hála az égnek a mindennapokban általában kapok jeleket, amikor valamiben nagyon "elszállok", hogy nem jó irányba kezd folyni az életem. Olyankor megállok, és átgondolom, hogy mi lehet az, ami nem helyes. A jég ugyanerről szól, csak sokkal évezetesebb ezt egy székben ülve végignézni, mint amikor az ember a való életben kapja meg a figyelmeztető pofont.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy csupán végignézzük azt élőhalottként. Azt gondolom, ebben a világban nem kell kiválasztottnak lenni ahhoz, hogy ebből az állpotból fel tudjon valaki ébredni. Mindenkinek eljön a jégkalapácsos ember minimum egyszer az életében, az a fontos, hogy felismerje és utána merjen igazán élni.

Halogató Jánosné

Már majdnem elkészült az ígért kedvcsináló, csak kidőltem este a vendégeskedés után, ezért még tobecontinued formában pihen a piszkozatok között...

Nem könnyű a dolgozó nők élete, no meg itt van a nyakamon a karácsony, és még nem is dumiztam a Jézuskával, hogy kinek mi legyen a meglepi.
Ez izgi azért...
De a lényeg, hogy tele vagyok most tervekkel a blog külcsínével kapcsolatban. Valószínű, hogy hétvégén megcsinálom az új arculatot. Az affinítás az megvan, már csak az idő a kérdés.
Rábukkantam egy oldalra, ahol nagyon vicces képeket lehet találni. A jövőben fogok is élni a lehetőséggel.
'szlát este!

Fekete nap: szerda

Ma már nincsen olyan deprimált napom, mint tegnap volt.
Lehet, hogy bipoláris vagyok? :)

Ezzel kezdődött volna tegnap a bejegyzésem... Nem sikerül, mert siettem nagyon a Trafóba, A jég című előadást megtekinteni :)
Jó későn lett vége, úgyhogy tegnap elmaradt az élménybeszámoló.
Szándékban áltt ma délelőtt a múlasztást pótolni, de ez a nap nem az a nap volt...
Majd' szétvetett egész nap a mondanivaló a tegnap esti élményektől.
Hatalmas várakozással indúlta a színházba, és nem kellett csalódnom! Ez amúgy egy nagyon nehezen emészthető darab Szorokin tollából, Mundruczó Kornél rendezésében. Szeretem a Krtétakörös előadásokat. Eddig még egyik sem okozott csalódást. Szöszke is élvezte, úgyhogy a Nibelung-lakóparkra is váltok jegyet. Eléggé zokni vagyok most, hogy az élményket ecseteljem, ezért nem erőltetem. Inkább teszek egy könnyelmű ígéretet, hogy holnap. Még lógok a gospellel is, nem felejtettem el ;)
Amilyen jól indult ez a szerda, 7:17-es kelés, kíválló reggeli, stb., olyan hirtelen kezdett zuhanórepülésbe a teszésmutató indexe már a délelőtt folyamán!
Asszem, a pénz az oka mindennek, de Bojler Úr sem könnyíti meg a dolgomat! Mindehhez hozzájárult még Fuvola Kisasszony magánakciója, és fél 5-re már a pokolban éreztem megam, igaz a kalandok még korántsem értek véget.
Estére aztán szorongó gyomorral zártam be az ajtót utolsóként(!). Hála az égnek, Szöszke mindig érzi, hogy mikor mire van szükségem, úgyhogy a kellmetlen nap rettenetes utóízét sült kolbásszal, kürtős kaláccsal és forralt borral öblíttettük le a Vörösmarthy-téren. Sétáltunk egy jót, mostanra ott pihen a mazsolás tejberizs a gáztűzhelyen, egy szóval: minden jó, ha jó a vége!

Holnapra azért egy sokkal nyugisabb napot kívánok!

Lédával a bálban

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.


- Ady Endre -

Két szótag, és nem szeretem

...
Csokoládé fagylaltot kérek, vagy inkább vaníliát?
Az örök dilemma; dönteni.
...
Döntés: az értelmező kéziszótár szerint: határoz. ~vmiben, vagy vmiről.

Az Édesapám szerint a döntéshozás az élet szerves része, egy indikátor. Azt mutatja meg, mennyire vagy felnőtt. Ő azt vallja, minél időseb valaki, annál több helyzet kívánja egy elhatározás meghozatalát, és annál inkább kell viselni annak következményeit.
Döntés.
Már a szót kimondani sem jó. Két szótag. Nem sok. Zömök, akaratos hangsor szinte lepattan az ember szájáról. Nekem keserű tőle a nyálam is.
Eddigi életem során nem volt kellemes a vele való találkozás. Vagy arra játszottam, hogy valaki hozza meg helyettem, vagy pedig minimális mérlegelés után, vaktában hoztam meg. Egyikre sem vagyok büszke, és nem is jó a visszatekintés rájuk.
A listaírás a választás következményeinek kellemes és kellemetlen oldaláról nem az én kenyerem, mert ahhoz túlságosan is befolyásolnak az érzelmek. Az érzelmeimre pedig, eddig legalábbis úgy tűnik, nincs befolyással a kidugott nyelvvel odakörmölt lajstrom.
Ma volt egy kis időm gondolkozni, miért torpanok meg mindannyiszor, amikor csak választanom kell. Azért, mert mindig ott marad egy kérdés a levegőben: akkor mi lenne, ha?
Ez a rövidke mondat képes arra, hogy elrontsa az örömömet, amikor végre kicsikarok magamból egy irányt, amit aztán követni szándékozom.
És akkor mi lenne, ha?
Ennyi.
Jönnek a kérdőjelek a fejembe és kitúrják a diadalérzés csíráját is. Én meg ott maradok tépelődve mi történne, ha???

Vörös ködmön

"Égi úton fú a szél,
hulldogál a hó
nem bánja azt, útra kél

Mikulás apó!"
-Zelk Zoltán-

Naná, hogy egy ilyen magas labdát mint Szent Miklós emléke, én is lecsapok, és ma csak azért is a puttonyos, vörös ködmönös apóról írok, aki a pletykák szerint egy éjszaka alatt a Föld valamennyi gyermekét megajándékozza...
A pelyhes, fehér hó ugyan nem szállingózott tegnap este, de a Mikulás azért odaért hozzánk és berakta az ablakba a meglepiket :) De még milyet!
Az én szakállasomtól nem csak a szám Ph-értékét romboló ajándélot kaptam, hanem két koncertjegyet a ma esti Gospel koncertre!!! Ó, milyen csudi jó lesz, már nagyon várom! Szeretem az olyan koncerteket, ahol sokféle hangszer és több ember énekel! Pozitív energiák áramlanak mindenfelé, egészen beleborzongok... Ma pedig az a rengeteg énekes! Már készítem a lelkem a katarzisélményre :)
Amúgy, lehet hogy gyermekkorom óta nálunk rosszkor jön a Mikulás??? Mert mi mindig ötödikén este szoktunk cipőt tenni az ablakba, de mindenki csodálkozik ezen, és azt mondják hatodikán este jön Miki...

Az örömködésen kívül rengeteg minden történik velem mostanában. Például, tegnap találkoztam egy nagyon érdekes emberrel. Tervezem, hogy írok róla részletesen, mert tanulságos volt vele beszélgetni. Azt hiszem ez volt az égi figyelmeztetés, hogy túl sokat törődöm a saját magam dolgaival, és belefeledkezem az önsajnáltaba, pedig vannak tényleg nyomorúságos körülmények között élők, akiket sokkal inkább kellene szánni, segíteni.
Most nincs időm ezt kibontani, de a fejemben már elkezdtem.
Ha minden úgy alakul, ahogyan tervezem, holnap rendes leszek és írok egy rendes postot!
Úgy is muszáj lesz az élményeimet világgá kürtölni!

Kék bársonyfüggöny ;)

Egyik nagy szívfájdalmam fiatalkoromból, hogy eddig még nem voltam Pécsett Kispál koncerten. Ami azért is ciki, mert a szigetes koncert utáni indexes cikk után azt gondoltam, már nem is lesz alkalmam. És akkor; TARAM!!!
Idén decemberben nem csendes ülős koncert lesz Budapesten, hanem, egy fergeteges, felejthetelen, klassz fellépés a hazai pályán, Pécsett!
Nem vagyok benne biztos, hogy ez nem egy elköszönés a részükről, de ezen nem rágodom most, csak örülök az alkalomnak :) Nagyon és szívből!
Legalább azon sem kell tovább morfondírozni, hogy mi is lesz idén szilveszterkor. Az utóbbi évek "fergetegpartija" után valóságos felüdülés lesz egy kis kiruccanás az ország déli csücskébe!

Tavaly ugyanígy decemberben volt életem egyik legfelkavaróbb koncertélménye az Amorf Ördögökkel, aminek sajnos egyelőre nem lesz folytatása...
De fejet fel, bakancsot elő, már csak 24-et kell aludni !

52 gyertyaláng

Apám egy optimista életszemléletű, élni akaró, harcos szellemű, kíváncsi, ám meglehetősen türelmetlen ember.
Ez rögtön a születésekor kiderült. Március idusa helyett, december másodikán az egy kilo harminc dekás súlyához képest erőteljesnek tűnő, de mégis cérnavékony hangocskáján jelezte, hogy ő nem bírta tovább a bezártságot, kívül tágasabb. 1955-ben járunk, amikor az otthonszülés természetesnek számított. Ráadásul éppen Apám világrajöttekor irgalmatlan hófúvás tombolt, tehát kórházi ellátásról, esetleg inkubátorról álmodni sem lehetett. Az orvos adott egy esélyt: azt kérte, a szoba hőmérsékletét tartsák 36 Celsius fok hőmérsékleten egy hónapon keresztül. A csöpp baba megragadta az alkalmat, és élt is vele, hiszen kitartó, szívós mukával egy éves korára már utolérte hasonló korú társait, ötévesen pedig a grund fenekgyerekévé vált. Akkora már csak jót nevettek sietős világrajövetelén, viccesen csak annyit jegyeztek meg, hogy szita alá kellett elrejteni, nehogy valami galád macska zsákmánynak nézze....
Én magam 25 éves korában csöppentem az életébe, elsp gyermekeként. Az elbeszélések szerint nem volt szerelem az első látásra. Várnom kellett pár hónapot, amíg meghódítottam.
Emlékszem, micsoda boldogság volt vele a biciklin suhanni, közben csacskaságokról fecserészni! Nyitott szájjal bámulni, hogyan tűnik el az arcáról a hab és a borosta, a penge nyomán. Jó móka volt együtt oltani a gyümölcsfát, fűzni a szőlővesszőt, vagy lemosni a kocsit.
Miközben dolgozott, mi szóban megváltottuk a világot.

Megmutatta nekem, melyek azok az értékek az életben, amelyek figyelembe vételével érdemes élni, mert azokkal az ember igazán boldog lehet, s amelyek segítéségével kialakíthatom a saját normarendszeremet.

Szerettel köszöntöm születésnapja alkalmából a világ legcsodálatosabb Édesapját!
Kívánom, hogy még nagyon sokszor fújd el a tortán a gyertyákat!!!

A szülinapi különkiadás helyett :(

Megvagyok, még élek, bár...
Boci egyszer még kicsinál! (Hogy familiáriasan fejezzem ki magam.)
Nem lesz ma nagy művészkedés, meg gondolkozás, hanem tente a pihepuha ágyneműben...
Az idegeiemet kócosra borzolta ez a mai nap, pedig minden olyan jól indult :(
Lehet, hogy a jazz nyakló nélküli dózisa lett a vesztem. A Művész Urat le fogom állítani, mert a muzsikája kis mértékben balzsam a lelkemre, viszomt orrvérzésihg hallgatva inkább árt, mint használ. Szóval dióhéjban, a főnököm egy kretén, a rengeteg dzsazzsztenderdbe pedig belefájdult a fejem... A magam bátorítására mondogatom, hogy ennél sokkal, de sokal rosszabb lenne egy teckó pénztárban üldögelni, ahol egész nap a dzsingölbelsz ömlene a fejembe a hangszórókból...

Mérges vagyok magamra, mert azt a bejegyzést az Apukámnak tartottam fent, mivel tegnap volt a szülinapja. Ezzel az értékcsökkent agyvelővel viszont nem tudok semmi hozzá méltó posttal emléket állítani neki, de holnap igyekszem ezt pótolni!

Gouranga

Tarts ki, Mami!

Ki tudja a legfinomabb borsólevest készíteni a világon?
Naná, hogy a nagymamám, a Mami!!!

A specilaitása mégis az, hogyan lehet a legjobban a kedvében járni szeretteinek. Ez a magyarázata annak, hogy miért is fűződik hozzá tenger sok emlék gyermekkoromból.

Mami, akinél a vendégeskednő gyerkeknek semmi sem tilos. Mami, aki semmire sem mond nemet. Mami, aki késő este is hajlandó palacsintát sütni. Mami, aki izmos felkarjával gyúrja az ünnepi ebédhez a tésztát. Mami, aki a szemüveget a homlokára tolva olvassa az újság apróhirdetéseit. Mami, aki hajszárítóval segít a kikelni készülődő kiscsibéknek, akiket a kotlós rútul cserben hagyott...

Az örökké vidám, mosolygós nagymamámat akarom! Mamit, akinek a testét teljesen birtokba akarja venni a XXI. század pestise!
Ez az undok kór, ami elrabolta a süteményszagot, és a nyomában csak a gyógyszerek és a betegség áporodott levegője maradt.
Ez a métely, ami nem enegdi ki őt a kedves virágai közé a kiskertbe, ami miatt nem üldögélhet naphosszat a ház előtti padon, ami miatt most már mindig csak párnák között fekve látom.
Iszonyú látni, ahogyan az enyészet beveszi magát a falak közé. Látom, ahogyan eszi testét a betegség. Hogyan vált a göcögő nagymamából, reszketeg öregasszonnyá, akinek a mosoly vájta redők helyett a keserűség ráncai foglalják keretbe a száját. Révetegen simogatja a paplanhuzatot, amikor az életről mesélünk, pedig korábban olyan élénken érdeklődött minden iránt! Most pedig mindig azt látom a tekintetén, hogy ő valami olyasmit lát, amit mi körülötte nem láthatunk. Nyugtalanító, ahogy ilyen megadóan viselkedik, ő aki példamutataóan kitartó volt mindeddig...

Mami, ugye tart még az erőd?

Ádám, hol vagy?

Hesse szerint minden ember élete kísérlet arra, hogy eljusson önmagához.

Bár nekem 17 évesen e kijelentséről, sőt magáról az íróról sem voltam ismereteim, mégis eszementem kutattam valami után. Most visszagondolva tudom, hogy mindaz amit akkor tettem, arra irányult, hogy definicionáljam magam.
Zavartan bámultam a társadalom fiókjain a különféle címkéket, mivel úgy éreztem, engem nem lehet egyetlen cédula alá sem besorolni. Kerestem a biztonságot, amit ez a kategorizálás nyújtott volna számomra.
De a biztonság helyett egy jelet éreztem a homlokomra bélyegezve. Ez a jel volt az, ami miatt úgy éreztem egy külön buborékban mozgok, és az a buborék soha nem olvad össze többiekével. Rengeteg miért? kergette egymást a fejemben, amelykre nem tudtam a választ, viszont a léthez szükségem volt feleletekre.
Aztán egy nap jött egy lány. Nem szólt egy szót sem, de a jel neki is ott virított a homlokán. Ez annyira lebénított, hogy egy ideig képtelen voltam bármit is tenni. Vonzott és egyben borzasztóan taszított engem. Nagyon mélyről jövő roszz érzés volt ez - talán a magányát, a meg nem értettségét kürtölte ily módon világgá. Viszont tudtam, hogy oda fogok menni, és meg fogom szólítani. Meg kellett tennem. Így találkoztam életem első lelkitársával.
A hatás leírhatatlan. Világok omlottak össze bennem, amelyek helyére új világok épültek, s amelyek tükrében találtam választ a kérdéseimre, hogy aztán még több szülessen helyettük.
Kétféle jelenben éltem, de csak a vele töltött órák számítottak igazán. Úgy éreztem magam,mint a hernyó, aki pillangóként születik újra, de esetemben a káprázatos szépségű szárnyak, a megszerzett tudás szimbólumai voltak, amelyek fényében ragyogott újjászületett énem. Az első fontos búcsú életemben.
A régi énem átváltozása egyben a tőle való elválást is jelentette. Az együtt töltött közel egy évet kaptunk a közös átalakulásra. Ezt megérteni akkor kivitelezhetetlennek tűnt, aztán csak sikerült.
Egy újabb paradigma, amivel gazdagabb lettem; a búcsúzás mindig csak erre a létidőre érvényes.

Hogy miért írtam most erről?
Mert ha a valóságban nem is, de álmomban rendszeresen tálákozunk. Egy hét alatt többször is.
Ez a mostani útkeresésssel van összefüggésben, úgy gondolom.

Áll még itt egy levél, mintegy esszenciája a mostani életérzésemnek is.

"Azt is mondhatnám, hogy belémszállt a szerencse. De ekkor talán hazudnék. Fáj a világ, zokog a tenger, hallgatnak a sziklafalak. Csak a bamba napsugár mossa az arcokat a fáradt, tavaszias ködben. Nincs erdőt barnító fény, de a múlt szelleme tüzet kohol, s telefüstöli a szűz, árnyakkal teli barlangokat. Csikorgó homokzuhatag; de fárasztó reménytelenül szeretni rohangáló csontvázakat. A múlt szelleme - oh, Istenem, fojtogatnak a kopott képek! Mikor lesz ennek vége??? Álmokból lopom az érzelmeket, mik páracseppenként szívódnak fel a Remény álmos sivatagában. Csupán egy érintés, olykor egy pillantás elég, hogy értelmet adjon a mának. De a világ nem szereti a furcsa embereket, hipokrízis csiklandozza az önvalómat, s elnyel a társadalom üres tekintete. Roskadozó, görcsbe vert mozdulatok, sablon pillantások, hamis, haldokló mosoly az arcokon, halványuló megvalósulások - s erre azt mondja valaki, hogy 65 dollár. S a gép folytatja a munkát, s mikor szegecsek elrozsdásodnak, vagy még korábban, egy másik gépet avatnak fel, és így tovább. Álomszerű képek álom-mozdulata: szeretlek a végtelenségig, drága Barátom!"

Egy réges régi november emlékére...

Gesztenye

Szemben a száguldó tömeggel
fekszik a poros útba ragadva.
Egykoron még lehajolt hozzá
szutykos kezek örök bolondja.

Nem bánt senkit, haja se rebben,
csak néha hideg, nyirkos telekben
repoedezni kezd gyönge bőre,
s könnyezve kacsint az éhezőkre.

S ha valaki a nevét hívja
elérzékenyülten, és kevélyen
a rettegő semmibe harcol,
ahogy elmereng a messzeségen.

Ha a holnap reá találna,
magányos szívvel szelekké válna,
hogy tovább reméljen fáradt ágon,
szelíd táncú gesztenyefákon.

P.E.

Borsmenta sok mézzel

Már négy napja nem sikerül győzedelmeskednem a nálam minden évben esedékes őszi nátha aktuális bacisereglete felett :(
Valamennyi tünetet produkálom:
-erősen dazálok,
-kapar a torkom, ami bizarr módon szorgos hangyák motoszkálásának is vélhetnék,
-a fejem súlypontja erősen eltolódott a homlokom felé,
-az orrom piros,
-állandó a késztetés egy kiadós napközbeni alvásra egy meleg takaró alatt.

De erre nem ér rá egy szorgos irodapatkány!
Az élet bedugult orral is ugyanolyan gyorsan rohan, ezért nincs leállás!
Számlák jönnek, mennek, a beszállítók sem azért hívnak fel, mert aggódnak a hogylétem felől, a megrendelőkről már nem is beszélve!

Holnap már biztosan írok rendesen, mert van valami, ami múlt hét óta nem hagy nyugodni.

A teát pedig sok mézzel kérem!

Keringek a forró kása körül, avagy a legújabb bociságok

Ma Björkös reggel volt. Egészen hangosra állítottam a volumét, hogy a külső zajok közül semmi se zavarhassa a muzsikát.

Természetesen az "All is full of Love", volt az első, csak azután jöhetett a "Joga", s koronázta meg mindezt a "Pagan Poetry". :)

Teljesen átszellemült arccal kerülgettem reggel a belvárosi kutyakaka-halmokat, tele voltam energiával.
Egy tegnap esti telefon a kedves Bocitól azt helyezte kilátásba, hogy ma igenis fel kell vennem a kesztyűt. Aztán persze Boci harcias kedvét egy éjszakai szellő elfújta, vagy ő maga hagyta ott reggel az edzőteremben. Így aztán fordíthattam a nehezen összekuporgatott tartalékaimat különféle intézmények ellen, hogy szegény Buú-t megvédhessem a mindenféle követelésektől.
Mert azok vannak doszt.
Fizetés, az nincsen. Az elfogyott valahol a dzsípiesz, meg a dvd árus és a benzinkút környékén...

Én azzal is tökéletesen boldog voltam, hogy ma először az én válogatás-albumomat hallgattuk az irodadzsungelben!
És hát, Rob Fleming már megmondta, milyen lélekemeló hatása van egy ilyen muzsika-mixnek;)

Mintha az óramutató is gyorsabban járta volna jól kitaposott útját...
Az idő elszaladt még a bürokrácia kis útvesztőinek feltérképezésével, Boci különkívánságival, s csak arra eszméltem, hogy a gyomrom nyomatékosan figyelmeztet; ha nem kap azonnal valamit, sztrájkolmi kezd. Így felkerestem török testvéreimet, s fel is faltam egy egész vegamenüt biztos, ami biztos.

A déután maradék részére így elég volt az értelmessen csillogó tekintet és a magabiztos bólogatás, amíg a svéd autón távozó dzsungelfia után intgethettünk megkönnyebbülve.

A várt megmérettetés csocsó formájában elmaradt. (Asszem érdeklődés hiánya miatt.)Úgyhogy most a legfontosabb feladat, hogy estére a Deák közelében fellelhető forralt bor árusítóhelyeket feltérképezzem, nehogy felkészületlenül érkezzem az esti találkára.

Arra készülök ugyanis, hogy 180 centi fölötti barinőmmel borba fojtom ma a bánatom.

Azt pedig, ami birizgál, majd máskor leírom...

Egy kis házifeldat...

Nehogy gondolkodás nélkül teljen a nap hátralevő része...
Ez a mai adag!

Ezt nem én írtam, csak copyzom.

"MIÉRT IDEGENKEDSZ A KOCKÁZATTÓL?

Az emberek ellenállnak a változásnak. Néha lustaságból, néha félelemből, olykor meg attól tartva, hogy elveszítik az ellenőrzést a dolgok felett. Előfordul, hogy „tetszhalottként” viselkedünk. Márpedig a passzivitás hajlamossá tesz arra, hogy külső szemlélőként figyeljük az eseményeket. Az a diagnózis, amit elvégeztél kockázatosnak tűnő lépések megtételére bíztat. Ez akkor is így van, ha a változás lehetősége lelkesít. Valószínű, hogy a kockázatkerülő éned közbeavatkozik és akadályoz abban, hogy megtedd azokat a sorsfordító változtatásokat az életedben, amelyekről korábban beláttad már, hogy szükségesek, és szíved szerint meg akarod őket lépni.

Kérdezd meg önmagadtól, láthatatlanul nem vagy-e rabja annak a hamis biztonságérzetnek, amely abból származik, hogy minden áron kerülöm a fájdalmat és a kockázatot? Légy könyörtelenül őszinte. Nem a kockázattól való félelem volt az egyik legfontosabb oka annak, hogy bebetonoztad magad ezekbe a negatív viselkedésmintákba?

A korábban megélt negatív helyzeteid vagy viselkedéseid közül írd le azt az egyet, ami a leginkább zavar. Képzeld el, hogyan éled meg, ha sikerül ezt olyan módon megváltoztatnod, ahogy leírtad?

Írj egy történetet, amely bemutatja, milyen kockázatokkal kell szembenézned ahhoz, hogy eljuss oda, ahová szeretnél!

Melyik ezek közül a legfélelmetesebb számodra? Miért? Mit kockáztatsz azzal, ha nem sikerül? Érdemes még mindig kapaszkodni a régibe? Megérdemled azt, hogy kockáztass?"

Idézet vége, és most rajta! Gondolkozni! ;)

Szkeccs a meccsről

A fiú megállt a tornaterem egy félreeső sarkában.

Egy kicsit arrébb húzódott bemelegítő társaitól, hogy kiszusszanja magát. Újra, ezredszer lejátszotta magában a jelenetet.
Látta, ahogy a vékony szőke srác háta „S" alakban meggörnyed, haja a homlokába hull, inas karjain megfeszül az izom, majd egy villámgyors mozdulattal megszerzi a labdát.
Más szemében ez jelentéktelen pillanatnak tűnhetett. Ő maga mindig bámulattal leste a mozdulatsort, amelyben hosszú évek, idegen országok tornatermeiben szerzett tapasztalata volt benne.
Mostanra úgysem maradt semmi abból az egykori csapattársból csak ez, meg az időnként oda-vissza vándorló e-mailek. Soha nem fogja elfelejteni. Azért is gyakorolta fáradhatatlanul ezt a görcsös tartást. Addig is emlékezhetett.
Megigazította a karján a zöld karszalagot. Újra figyelmeztette magát, hogy a csapat kapitányaként egy pillanatra sem gyengülhet el. Egy utolsó mély szippantás a terem állott por-, és izzadságszagú levegőjéből, aztán nekiiramodik. Már most tapintható a feszültség a levegőben. Lassan elfogy az izmok felélesztésére szánt idő.

A hosszú sípszó élesen hasít bele a beszélgetéssel, trappolással, az ütők csattanásával zsúfolt érába.
Eljött a várva várt pillanat. Komoly ábrázattal lép a vonalhoz, s megvárja, amíg az ellenfél csapatának kapitánya a vonal másik oldalán felveszi a kezdőütéshez szükséges pozíciót. Ő még egy pillanatra behunyja a szemét, majd felnyíló szemében elszánt tekintettel hajol az ütőjéhez.

A fejében felelevenített képhez igazítja tartását. Addig fészkelődik, amíg a nyaka fel nem veszi a kellő ívet, amíg háta úgy nem görbül, ahogyan a fejben őrzött képen látja. Minden izma megfeszül, ahogyan a játék kezdetét jelző sípszóra vár. Most már teljes a csend. A feszültség lassan tapinthatóvá válik, majd feloldódik, ahogyan a mérkőzés kezdetét jelző hang utolsó rezgései elsimulnak a levegőben.
A fiú számára is véget ért az óráknak tűnő pillanat, amelyben lassítva látja saját mozgását, ahogyan csuklójával megbillenti az ütő fejét, megelőzve azt a másikat, s a saját térfele felé irányítja a pillekönnyű, fehér labdát. A parkettán csúszó műanyag súrlódó hangja eljut a tudatáig, aztán az idő is felgyorsul, s újra a megszokott ütemben peregnek a másodpercek.
A jobb szélen már indul is a támadás az ellenfél kapuja felé, ő meg mosolyog. Magában tiszteleg a több ezer kilométerre lévő vékony srácnak, aki rövid jelenlétével megtanította tovább küzdeni azzal, hogy rávilágított: az automatizmussá vált mozdulatok kis fantáziával új életre kelthetők.

(Ön) Csalás vagy (ön)ámítás?

Kb. másfél hónpja elszakadtam a valóságtól, és csak néha rángat vissz a földre valami hétköznapi dolog.

Már vagy ezerszer végigrágtam magamban, hogy vajon mivel kezdődött, és hogy pontosan mikor.
Nem lettem okosabb.
Azt leszögezhetem, hogy az a valaki, aki két hónappal ezelőtt csillogó szemmel tekintett a jövőbe, elveszett.
Itt maradt helyette egy kérdésekkel teli árnyék, aki muzsikából lopja az érzelmeket.

A zene az öröm, a kéj, a vágy, a sóvárgás, a bűntudat, a megbánás és a bűntudat forrása.
Hiszen ezzel kezdődött minden. A szokásos; ismered ezt vagy azt?
Aztán: "Kérsz kólát?"
De nem is, mert legelőször, még tea volt...
Ennek eredményeképpen csordogált is a rózsaszín szirup. Befolyt mindenhová; a telefonomba, a gépembe, az álmaimba, az ágyamba, a neuronjaim közé. És csak ritkán tudtam kitörölni a szememből. Olyankor megkönnyebültem, hogy újra tisztán látok, és azzal a frissen nyert tisztánlátással meghoztam a kötelező döntéseket. Határokat szabtam, falakat építettem, hogy nehogy újra beborítson mindent.
Egyik gát sem volt elég magas.
Tegnapig.
66 hónap - ez megfelelő védelemnek bizonyult. Ezzel felvértezve indultam a kalandra.
Tisztán, a régi énem árnyékával kézenfogva.
Ez az 5 és fél év talán újraszínezi az árnyékot, hogy aztán egyszer, mint valami hollywoodi szupermoziban, újra húsvér valójában mutatkozzon.
A chilis forró-csokoládé mellet minden ideálisnak látszott.
Hogy a keserédes csokiszirup erőseb-e a rózsaszínűnél, még elválik...

Az embriólét gyönyörei

Magam sem tudom, mi fejlődés vége. Csak annyit, hosszú lesz, meg nehéz...

A málnaszörp arra hivatott, hogy a lányos rózsaszín (egyesek szerint pink) mozzanatait az életemnek megörökíthessem.

Régóta dédelgettem már az ötletet magamban. Cirógattam, becézgettem, játszottam vele szabad pillanataimban. Választottam nevet is, ami túl komoly lenne egy mindössze fejlődésben lévő elképzelés számára.

Ez a komprommisszumos megoldás addig, amíg fel nem növünk a feladathoz.

A dizánjért ezer köszönet egy másik bloggernek...